Zajszünet

Megemberelte magát

Görcsösen szorítod kezem, s két tenyerünk közt vékonyul az összepréselt végtelen.

Ne ujjongj... illan az öröm. Ne üvölts... elporzik a bánat. Üvölts: a bánat visszajön. Ujjongj: az öröm száll utánad.

Minden találkozásban szemernyi búcsúzás van

Illik a hallgatás – a mindent elmondtunk egymásnak csöndje.

Vissza addig, ahonnan újra lehet. Végigpróbálni egy másik verziót. Egy akvarell, ahogy elmosódik –

Minden tévedésed egy elmulasztott szürkület, egy elveszített hajnal.

Egy tűszálaktól szőrös gally gyümölcsbe nyíló sóvárgása – Minden megismételhetetlen.

a sötétséget fény rejti el a fényt egy ág takarja

Milyen tévedés azt hinni nincs is farkas ha nem festjük a falra Hajnal Gábor fordítása

Mint két félszárnyú madár – együtt repültünk – álmunkban mindig * Szemedben jóság fészkel – kisfiús móka – pajkos csibészség * Titokban őszi SMS-t küldött a szél – levelét szívnek álcázta * Utolsó levél árván/magányosan – még dacol a széllel * Álmomban anyám angyalszárnyakat hímzett – fáradt lelkemre * Könnyes arcomon – voltál már elfolyt festék s boldog mosolyom * Könyvemben szótag – házamban a fényt hozó – ablakom legyél * Rezdül a lélek csendjeinkben – szótlanul is értjük egymást * Szívemben ott van – együtt álmodik velem – a kislány – aki voltam

Rajtam felejtett tekinteted viselem hűvös napokon * Torkunkon rekedt kimondatlan szavaink hangot keresnek * Nyári románcunk eldobott csikk az éjben még épp pislákol * Majd belehaltam – de muszáj volt úgy tennem mintha még élnék * Elhagytam régi önmagamat – hogy az új megtalálhasson * Harcba szállnék én az őszinteség mellett – de ő-szinte nincs * Lezongoráztuk minden hangnemben egymást – néhol hamisan * Fiamra nézek s rám mért kínjaimért is – hálát rebegek * Ha lövésed sincs célzásod mit roncsol szét – légy te céltábla

Hajolj most fölém: idegen kéz, tekintet ne férjen közénk.

hulló vícseppek kottáznak tiszta hangzást hajnali erdőn – lombok zenéje egyszólamú a széllel a többi már csend – már őszi szegfű virít a réten: szólj hát tücsökrekviem – ködből, levélből elevenedő sóhaj késő őszi szél

A dűnéken fehér lepke lebeg, s nagy öltésekkel varrja össze a dombtetőt meg az eget Faludy György fordítása