Miért is bánok magammal keményen, – kérded – sőt olykor: embertelenül? Tekintsd e hangszert, s tűnődj el a tényen: húr is csak akkor peng-zeng, ha feszül.
mint papok közt a Szent; mint politikusok közt a Felelős; mint orvosok közt a Gyógyító; mint jogászok közt az Igazságtevő; mint házasok közt a Társ; mint versírók közt a Költő; mint okosok közt a Bölcs;
Vannak s méltán, akik szoborrá halnak. – Végem, ha lesz: úgy legyen, mint a dalnak. * Ha tűnni tűnnék egykor e világból: csak szerte-szálltam majd. Mint a virágpor.
Egy fáradt kis épület ráncolja homlokzatát. Szürke ablakaival magába mered: por, rozsda, pókháló, penész, törmelék, ragacs, dohszag, félhomály, egy ütés kiúttalanul kóválygó visszhangja – ennyit talál s makacsul kezdi elölről a szemlét. Fárad tovább
az én poklomban számolnak és mértékkel szeretnek; órát lesve időznek; folyton véleményük van; csak idő van, semmi tér. Azt mondják: PERSZE. Semmi tér, csak idő van; mindenki siet, birtokol, nyilatkozik, temet, nemz és szűl semmi nincs, csak történik az én poklomban.
A vendégnek minden jár. A vendég mindent mástól, ajándékba kap. A vendégnek előbb-utóbb el kell mennie innen. A vendég magával semmit nem vihet. Mindenki vendég.